- Akkor tényleg minden rosszban van valami jó - suttogta Ginny, és már csókolta is Harryt, úgy, ahogy még sohasem. Harry nem ellenkezett, viszonozta a csókot, amely áldott feledést hozott, amely bódítóbb volt még a Lángnyelv-wiskynél is, és amely az érzékelés határain túlra száműzött minden egyebet, hogy a teljes valóságot Ginny tölthesse ki: a háta, amit Harry a keze alatt érzett, a hosszú, édes illatú haja...