Eltelt egy hét, de változás nem történt, azon kívül, hogy Natot kicsapták az iskolából. Eliana utolsó estélyét töltötte a gyengélkedőn, Jamie pedig még mindig nem ébredt fel a kómából. A lány épp az ágya mellett ült, s szerelme kezét szorongatta, mikor a fiú elkezdett mocorogni. Eli kicsit mintha elbóbiskolt volna, de erre a mocorgásra nyomban felkapta a fejét.
- Jamie…? – hajolt oda hozzá. A fiú lassan kinyitotta a szemeit, és döbbenten tekintett a Liára. – Jajj, Jézusom, végre, hogy felkeltél! – ölelte meg örömében Jamie-t, s szemei megteltek könnyel. Miután elengedte, első tette az lett volna, hogy megcsókolja végre párját, de az elhajolt.
- Már ne haragudj… De te ki vagy?
Elianának mintha a szívét valami kettéhasította volna, úgy jött neki a felismerés; kedvese nem emlékszik rá. A könnyek csak úgy csurogtak le az arcán, s Jamie nyakához hajolt, majd pólója alól kiemelte a láncát, és a sajátjához illesztette.
- Erre sem emlékszel? – kérdezte remegő hangon, Jamie csak érdeklődve figyelte a láncot, de csak búsan megrázta a fejét.
- Nem…
Eliana felállt az ágya mellől, s nyakláncát szorítgatva kirohant a kastélyból. Leült a tópartra, s csak gondolkozott annak a nagy tölgyfának a tövében. Azok a szép napok, a csodás hónapok együtt, mit többé meg nem kaphat most mind oda vesztek. Az érzést vissza akarta kapni, egyetlen szerelmével együtt. Nem tudhatta mikor tér neki vissza az elméje, az is megeshet, hogy soha. Az a sok kínlódás, mindent, s bármennyit megért számára, és ez most minden odaveszett.  A táj most olyan sivár volt… Az amúgy szép kék tó, a zöld fák, az aranybarna homok a parton, és a mindenszínben pompázó napsugarak most mind szürke volt. Ahogy átgondolta a dolgokat, s visszaemlékezett azokra a soha el nem felejtendő napokra, egyre jobban, s jobban zokogott. Elveszítette az egyetlen embert, akit valaha is szeretett. Nem tudhatta jön-e még ilyen, vagy esetleg Jamie emlékezete vissza tér-e, ez most mind nem jelentett semmit, hiszen a fájdalom minden más érzést elnyomott benne. Eliana legszívesebben most édesanyjával beszélgetett volna, mivel tudta, eleinte az apjával a kapcsolatuk nem volt valami fényűző. Hirtelen felállt a tópartról, s amilyen gyorsan csak tudott rohant. Rohant Roxmorts felé, ahonnan már lehetett hoppanálni. Ugyan Eliana még csak ötödéves volt, és még csak apjával gyakorolgatták a hátsó kertben a hoppanálást, de most nem érdekelte semmi, és senki, még ha megbüntetik az sem, de beszélnie kellett Lily-vel. Mikor kiért a kis falucskába nem habozott, azonnal megpörgött saját tengelye körül, s a másik a pillanatban már ott állt a házuk előtt. Minden szó nélkül berontott a lakásba, ahol egyedül anyukája ült a nappaliban, a kandalló előtt.
- Eliana… - nyögte Lily ledöbbenve, majd kislánya a karjaiba vetette magát, és csak sírt. Lily átölelte remegő lányát, aki már szinte az ájulás szélén volt, s beletelt egy bő fél órába, hogy el tudja mesélni mi történt.
- Figyelj Eliana… Tudom ez most nagyon fáj, de ez még nem a világ vége. Ha soha többet nem fog emlékezni semmire, akkor sincs min aggódnod, hiszen, ha tényleg szeret, akkor újra a tied lesz. Igaz nem fog emlékezni, de akkor is csak a tied lesz. De az is lehet, hogy csak időleges amnéziája van, szóval később be fog neki ugrani minden. Ez mind csak idő kérdése, addig is kérlek, tarts ki. Én hét éven át kitartottam. De te… Hogy jöttél el az iskolából?
- Hoppanáltam… - szipogta.
- Jajj Lia, akkor gyere, visszaviszlek, nehogy most ne sikerüljön - lassan felálltak, majd kimentek a ház elé. Lily magához ölelte Elianát, és sec-perc alatt Roxmortsban termettek. - Na most menj szépen vissza, hogy megnyugodj, kérj a Madamtól egy kis nyugtató-altató szirupot, és máris jobb lesz. Igaz, amíg csak alszol addig, de Eliana, te egy különleges személy vagy, nem azért mondom ezt, mert a lányom vagy, hanem azért mert ez tény, és ezt mindenki tudja. Ki fogod bírni, tudom eddig nem igazán értek fájdalmak az életben, de ezt el tudod viselni. Hidd el nekem. Szeretlek! – fejezte be mondanivalóját Lily, nyomott egy puszit Eliana homlokára, majd dehopponált Roxmortsból.
Eli már furcsa módon nem sírt. Lassan visszasétált a kastélyba, majd fel a gyengélkedőre. Mikor felért egy szőke hajú lány nyitott ki abban a pillanatban a gyengélkedőről.
- Amelia Malfoy?! – húzta fel a szemöldökét érdekesen Eliana. – Te mit keresel ilyenkor itt?
- Öö… Hát én csak… A Madam megkért, hogy hozzak neki egy könyvet, mert nem tud elszabadulni.
- Oh… Értem. Hát akkor jó ’éjt.
- Neked is – azzal elviharzott. Elianának kissé furcsa volt ugyan ez a jelenet, de nem foglalkozott vele. Belépett a gyengélkedőre, ahol Jamie az ágyában ült és a nyakláncát szemlélte. Elianára ismét rájött a sírógörcs, de inkább megfogadta anyukája tanácsát, és tartotta magát, nem törhetett meg.
- Szia… - köszönt neki oda Jamie.
- Szia… Hát te még nem alszol?
- Nem tudok. Volt itt a javasasszony. Azt mondta majd idővel minden eszembe fog jutni. De azért mesélnél nekem egy kicsit? – kérdezte, majd arébb ült az ágyon, hogy Eliana is oda férhessen.
- Persze… - Eli leült, majd odabújt a fiúhoz. Újra érezhette illatát, azt a jó melegséget, de még nem tehetett semmit, hiszen minden emlék a múlté volt jelenleg. Inkább belefogott a mesébe Harry-ről, a barátokról, családról, és minden másról, végül magukról.
- Azt mondod, hogy te vagy a barátnőm?
- Igen…
- Hát akkor nincs valami rossz ízlésem – vigyorodott el önelégülten, ahogyan szokott. Mintha semmi sem történt volna…
- Hát akkor én megyek aludni. Jó ’éjt – Eli fogta magát és átment saját ágyába. Jól befészkelődött, mikor Jamie megszólalt.
- Eliana…
- Igen?
- Segíts nekem, hogy újra minden a régi legyen.
- Rendben…
Majd szépen lassan a fiatalok elaludtak. Nehéz idők vártak rájuk és ezzel teljes mértékben tisztában voltak.

A hetek csak úgy szaladtak, és közeledett a második próba ideje. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba, Jamie-t is kiengedték a gyengélkedőről, egyedül egy valami nem változott… Nem közeledett Eliana felé, amit a lány igazán furcsállt. Nagyon rossz volt neki, de még mindig a fejében kavarogtak édesanyja szavai. Ki kell tartania.
Egyik éjjen viszont Eliana egyszerűen nem tudott álomba merülni, a gondolatok csak úgy kavarogtak fejében. Gondolt egyet, s lement a klubbhelységbe. Az idő már hajnal tán járhatott, még a szellemek sem lézengtek már, mikor Liana neszt hallott a fiúk hálója felől. Gyorsan bebújt az egyik fotel mögé, egyrészt nem akart senkivel sem most beszélgetni, másrészt fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy ki járkálhat ilyenkor. Ahogy kipillantott, észre vette szerelmét, Jamie-t, ahogyan éppen kilép a portré-lyukon.
- Vajon ő hova megy ilyenkor? – tette fel magában a kérdést.
Még szerencse, hogy láthatatlanná tevő köpenyét mindig magánál tartotta, ezért hirtelen magára kanyarította, majd követte a fiút. Útjuk a csillagászati toronyba vezettek. Mikor oda értek a döbbenés mindennél nagyobb volt számára.
- Szia drágám, örülök, hogy ismét találkoztunk – szólalt meg egy szőke, kapucnis lány, majd egy lágy csókolt lehet a fiú ajkára.
- Én is szívem. De mikor fogod már nekem elmondani, miért nem találkozhatunk nappal is? Miért nem lehetünk együtt? – kérdezte Jamie, majd magához ölelte a lányt, akinek a kapucni leesett a fejéről, s Eliana a felismeréstől meg se tudott mukkanni. Nem más, mint Amelia Malfoy állt ott, és hencegett az ő barátjával.
- Jajj, szerelmem, hiszen elmondtam, hogy mindent meg fogsz tudni idővel. A nyakláncodat levetted már?
- Le, persze. Hiszen én csak a tiéd vagyok… - amint ezt a pár szót Jamie kimondta Eliana könnyekben tört ki, nem érdekelte, hogy meghallják-e felrohant a hálójukba, majd Ginny-t egyből felébresztette.
- Ginny, Ginny! Kellj fel, kérlek!
- Lia… Mi a baj?
- Én… Én… Gyere le… - Ginny követte legjobb barátnőjét, majd Eliana mindenről szóról szóra beszámolt.
- Az a kis tetű! Megölöm!
- Ne!
- De hát miért?
- Emlékszel, amikor mondtam, hogy totál ki voltam borulva, hogy Jamie nem emlékszik semmire, és elmentem anyukámhoz?
- Igen…
- Akkor, ő azt mondta nekem, teljesen mindegy, hogy Jamie mire emlékszik, és mire nem, ha ő engem tényleg szeret, akkor így is az enyém lesz… Várok egy kicsit, és… - itt Eliana hangja kissé elcsuklott, de ő elhatározta erős lesz, és mától fogva egy könnycseppet sem fog ejteni, majd folytatta a mondatot. – És ha Jamie-nek mielőtt visszatér az emlékezete, azelőtt jön vissza hozzám, akkor vele maradok, hiszen akkor ő tényleg engem szeret. De ha… Miután eszébe jut, hogy hoppá én vagyok a barátnője, és utána jön hozzám, én megszakítom vele a kapcsolatomat.
- De ennek mi értelme van?
- Ginny, hát nem érted? Ha ő engem tényleg, igazából, teljes szívéből szeret, akkor úgyis szeret, hogy nem emlékszik rám…
- Igaz…
- Én most… Várok…